Elmélkedés vázlata Wekerle 2019. január 20.
Évközi 2. vas.
Az ószövetségi szentírási olvasmányban Izajás próféta a vőlegény és a menyasszony örömteli kapcsolatát képezi le Isten és Izrael egymás közötti szeretetére. A menyasszony és a vőlegény egymás iránti érzése a legbensőségesebb esemény történéssorozatát indítja el úgy, hogy az tulajdonképpen a társadalom legnyilvánosabb családi eseménye is egyben: az esküvő és a lakodalom eseménye, amelybe a pár intim szférája a leghangsúlyozottabban vonja be a társadalmi viszonyokat: a rokonokat, a barátokat, ismerősöket, de egyszerre a hivatali fórumokat is. Mindenkit meghívnak, aki valamit is számít, hogy aztán beteljesedhessen a szerelemnek, a szeretetnek a legbensőségesebb történése a két ember életében.
Különleges szimbóluma ennek az, amikor a lagziban az ünneplők pohárkocogtatással csókot követelnek az ifjú pártól. A szokás kialakulásának gyökerén ez még biztosan olyan tett volt, ami nem volt illendő és megengedett a nyilvánosság előtt, de a lagziban már azzá válik, mert az egész szeretetkapcsolatot elfogadja és hitelesíti a közösség, olyan engedményeket adva nekik, amik korábban csak a legtitkosabb vágyuk lehetett a fiataloknak. Bár mindenki által ismert és tudott vágy volt ez, azért is lehetett hitelesíteni az esküvőben.
Az evangéliumi történet Jézust egy ilyen nyilvános-intim történésbe helyezi, de nem is akármilyen módon, mert ez a paralellitás több szinten jelenik meg. Először a fentebb idézett valóság alapján a menyasszony-vőlegény és az ünneplők között. Másodszor az események sorrendjében: Mária és Jézus, az Anya - Gyermek, de egyszerre a teremtmény és teremtő kapcsolatában, majd a csoda résztvevőinek bevontságában (Mária, Jézus, a szolgák, a násznagy, a vőlegény titkos és nyilvános történéseiben), végül pedig a sajátos kinyilatkoztatás által, ami Jézus és a tanítványok között történik: "Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában.
Kinyilatkoztatta dicsőségét, s tanítványai hittek benne."
Külön-külön érdemes otthon átelmélkedni ennek a sok szintnek a motívumait, nagyon szép egyéni fölfedezéseket tehetünk a történet kapcsán (Jn 2,1-11).
Azért is érdekes ez a szövegzáró megjegyzés, mert azon kívül, hogy a történet elején elmondja az evangélista, hogy ott volt Jézus anyja és Jézust és tanítványait is meghívták, a tanítványokról nincs egy szó sem. És nem derül ki, hogy ők igazában hogyan tudtak az egész csoda-történés részleteiről? Hiszen csak a szolgák, a násznagy, aztán a vőlegény és Jézus és Mária voltak a szereplők. Miből tudták meg az apostolok azt, hogy mi történt? Ez nem derül ki a szövegből, így feltételezni tudjuk, hogy valamelyik szolgának járt el a szája, vagy valamelyik apostolnak különleges érzéke volt arra, hogy mindezt észrevegye, például János apostolnak, Krisztusnak, az igaz Vőlegény jóbarátjának. Mindenesetre a megjegyzés ott van: Jézus kinyilatkoztatta dicsőségét, a tanítványok pedig hittek benne. Ez a csodatett azt a legtitkosabb valóságot tette nyilvánossá, ami közte és az Atya között állt fenn. A Teremtő a teremtés legtitkosabb és legnyilvánvalóbb eseményét valósítja meg titkos, mégis nyilvános körülmények között, amiről lehet, hogy csak néhányan tudnak, de gyümölcseit, a bort az egész ünneplő közösség élvezi, ugyanúgy, mint a teremtést magát. És úgy látjuk, hogy a tanítványok végül megtudták, felismerték, és így hittek is benne.
Ez a hit pedig egy újabb nyilvánvaló és titkos valóság az ember életében, hiszen az a legbensőbb felismeréseinket, a legrejtettebb meggyőződésünket jelenti, miközben magában hordozza folyamatosan annak megvallásának, mások előtti felvállalásának kérdését.
És ez az, amire a többrétegű evangéliumi történet az intimitás és nyilvánosság párhuzamaiban ránk vonatkozik: kit ismerünk fel József, az ács fiában, akinek anyja és testvérei egy rokonság tagjai, a Názáreti Jézusban, akivel egy utcában éltünk, az ő templomába járunk?
Ő megtette a maga titkos-nyilvános lépését felénk jelenlétében, majd csodáiban, mi teszünk-e titkos-nyilvános lépéseket Őfelé? Felismerjük-e, megvalljuk-e, hogy ki is valójában Ő számunkra? Amen.
2019. január 20., vasárnap
2019. január 13., vasárnap
Elmélkedés vázlata Wekerle 2019. január 13.
Az általunk legismertebb környezetben a névhasználat alapjában két részből áll: családnév és keresztnévből. Ez utóbbi elnevezés keresztény eredetre utal és a magyar nyelven ismert megkülönböztetés.
Ha ezt a névhasználatot a mai evangéliumi szereplőkre alkalmazzuk, akkor kapjuk a Keresztelő János nevet, illetve a Názáreti Jézus, vagy az általunk sokszor használatos Jézus Krisztus elnevezést.
Az evangéliumi rész viszont egy meglepő kérdést vet föl a következő mondattal: János-e a Krisztus? Hogyan merülhet föl kérdésként, hiszen tudjuk, hogy Jézus Krisztus.
Meglepődésünket az okozza, ha nem ismerjük a szavak jelentését. Maga a keresztelő sem keresztelőt jelent, hanem bemerítőt, bűnbánati szertartásban részesítőt. De a krisztusnak viszont van egy nem tulajdonnév jellegű tartalma, mégpedig a fölkentség. Akit krizmával, vagy valamilyen hasonló módon Isten kiválasztott a többiek közül.
Az idézett szentírási részt az a mondat vezeti be: a nép feszülten várakozott. Mire? Kire?
Az elmúlt néhány hétben bőséges utalást hallottunk egy olyan gyermek születésére, aki különleges ígéreteket hordott magában. A kor, Jézus születésének kora mondhatjuk úgy, hogy át volt itatva egyfajta sajátos messiásvárási lelkülettel, amelynek alapot adtak azok a történések, amelyekről mi is hallottunk János és Jézus születése kapcsán. Ezek az emlékek még éltek, főleg, amikor János elkezdett keresztelni. Igazában nem tudjuk ennek pontos körülményeit a Szentírásból. A gyanú vele kapcsolatosan is fölmerült: lehet, hogy ő a Krisztus.
Ennek alapot ad János azon mondata, amikor a Messiásra utalva azt mondja: ő majd tűzzel fog keresztelni. Hát ha valami jellemző volt Jánosra, akkor a tűzzel való keresztség igen. Ő aztán megmondta! Egész személyisége, a pusztai léte, kiállása az igaz és helyes mellett erre predestinálta őt. De nem vállalta magára, mert nem ő volt. Minden korban van a társadalomnak szüksége ilyen tüzes lelkű emberekre. Fáklyavivőkre, akik az élre állnak. János ilyen karakter volt. Tűzzel keresztelt. Szavának tüzével.
Nem véletlen, ha mellette Jézus szelídsége, bűnbánati sorbanállása, bizonytalanságot jelentett. Jézus nem csak tűzzel keresztelt, hiszen neki is voltak olyan megnyilvánulásai, amelyek jócskán túlmentek a szimbolikus figyelmeztetéseken, hanem a Lélekkel. Sőt, maga, küldetésének kezdete is jobban hasonlít egy szelíd bevezetésre, mint ünnepélyes megkoronázásra, erődemonstrációra, királyi epifániára, népe előtti felvonulásra. Egyszerű folyómeder partján, bensőséges imádság közepette megnyílik fölötte az ég, az Atya szava hallatszott: ez az én szeretett fiam, őt hallgassátok! A Lélek pedig mintegy galamb képében, nem zúgó vihar, lángnyelvek, hanem egyszerű galamb képében leszáll Rá. Arra, akinek a feladata, hogy a "béke örömhírét" elvigye mindenkinek. Erről a szelíd, békés tűzzel és Lélekkel keresztelő Jézusról mondjuk azt, hogy Ő a Krisztus. A Fölkent, Istentől kiválasztott, aki bennünket Isten fogadott gyermekeivé tesz. Akiknek ugyanúgy feladata, hogy a szelídség és béke jegyében, de fáklyavivők legyünk. Példát mutassunk a világban, hogyan lehet a Lélek hatalmával csak jót tenni ebben a világban, legáltalánosabb formában gyógyítani. Amen.
Az általunk legismertebb környezetben a névhasználat alapjában két részből áll: családnév és keresztnévből. Ez utóbbi elnevezés keresztény eredetre utal és a magyar nyelven ismert megkülönböztetés.
Ha ezt a névhasználatot a mai evangéliumi szereplőkre alkalmazzuk, akkor kapjuk a Keresztelő János nevet, illetve a Názáreti Jézus, vagy az általunk sokszor használatos Jézus Krisztus elnevezést.
Az evangéliumi rész viszont egy meglepő kérdést vet föl a következő mondattal: János-e a Krisztus? Hogyan merülhet föl kérdésként, hiszen tudjuk, hogy Jézus Krisztus.
Meglepődésünket az okozza, ha nem ismerjük a szavak jelentését. Maga a keresztelő sem keresztelőt jelent, hanem bemerítőt, bűnbánati szertartásban részesítőt. De a krisztusnak viszont van egy nem tulajdonnév jellegű tartalma, mégpedig a fölkentség. Akit krizmával, vagy valamilyen hasonló módon Isten kiválasztott a többiek közül.
Az idézett szentírási részt az a mondat vezeti be: a nép feszülten várakozott. Mire? Kire?
Az elmúlt néhány hétben bőséges utalást hallottunk egy olyan gyermek születésére, aki különleges ígéreteket hordott magában. A kor, Jézus születésének kora mondhatjuk úgy, hogy át volt itatva egyfajta sajátos messiásvárási lelkülettel, amelynek alapot adtak azok a történések, amelyekről mi is hallottunk János és Jézus születése kapcsán. Ezek az emlékek még éltek, főleg, amikor János elkezdett keresztelni. Igazában nem tudjuk ennek pontos körülményeit a Szentírásból. A gyanú vele kapcsolatosan is fölmerült: lehet, hogy ő a Krisztus.
Ennek alapot ad János azon mondata, amikor a Messiásra utalva azt mondja: ő majd tűzzel fog keresztelni. Hát ha valami jellemző volt Jánosra, akkor a tűzzel való keresztség igen. Ő aztán megmondta! Egész személyisége, a pusztai léte, kiállása az igaz és helyes mellett erre predestinálta őt. De nem vállalta magára, mert nem ő volt. Minden korban van a társadalomnak szüksége ilyen tüzes lelkű emberekre. Fáklyavivőkre, akik az élre állnak. János ilyen karakter volt. Tűzzel keresztelt. Szavának tüzével.
Nem véletlen, ha mellette Jézus szelídsége, bűnbánati sorbanállása, bizonytalanságot jelentett. Jézus nem csak tűzzel keresztelt, hiszen neki is voltak olyan megnyilvánulásai, amelyek jócskán túlmentek a szimbolikus figyelmeztetéseken, hanem a Lélekkel. Sőt, maga, küldetésének kezdete is jobban hasonlít egy szelíd bevezetésre, mint ünnepélyes megkoronázásra, erődemonstrációra, királyi epifániára, népe előtti felvonulásra. Egyszerű folyómeder partján, bensőséges imádság közepette megnyílik fölötte az ég, az Atya szava hallatszott: ez az én szeretett fiam, őt hallgassátok! A Lélek pedig mintegy galamb képében, nem zúgó vihar, lángnyelvek, hanem egyszerű galamb képében leszáll Rá. Arra, akinek a feladata, hogy a "béke örömhírét" elvigye mindenkinek. Erről a szelíd, békés tűzzel és Lélekkel keresztelő Jézusról mondjuk azt, hogy Ő a Krisztus. A Fölkent, Istentől kiválasztott, aki bennünket Isten fogadott gyermekeivé tesz. Akiknek ugyanúgy feladata, hogy a szelídség és béke jegyében, de fáklyavivők legyünk. Példát mutassunk a világban, hogyan lehet a Lélek hatalmával csak jót tenni ebben a világban, legáltalánosabb formában gyógyítani. Amen.
Címkék:
vasárnapi elmélkedés
2019. január 11., péntek
Elmélkedés 2019. január 12.
Először arról terveztem volna elmélkedést tartani, hogy az igenaptárban található szövegben ez szerepel: "Tudjuk azt is, hogy az Isten Fia eljött, és érzéket adott nekünk az igaz Isten ismeretére." 1 Jn 5,20. De megnézve az eredeti szöveget, ezt találtam: οἴδαμεν δὲ ὅτι ὁ υἱὸς τοῦ θεοῦ ἥκει, ¹ καὶ δέδωκεν ἡμῖν διάνοιαν ¹ ἵνα ˹γινώσκομεν˺ τὸν ἀληθινόν· és ez alapján nem fordítható érzékkel a
διάνοιαν, csak egyszerűen értelemmel. Pedig szívesen megnéztem volna a hitérzék kifejezést ebben a vonatkozásban, de sajnos úgy tűnik, ennek nincs alapja, a liturgikus fordítás nem pontos.
Ezért aztán az elmélkedés arról szól, amit az evangéliumban olvasunk: "János is keresztelt Enonban, Szálim közelében: ott ugyanis sok víz volt." Jn 3,23 (itt most eltekintünk attól, hogy ez szövegrész arra is utal, hogy Jézus keresztelt...) Tehát az indok: a sok víz. Milyen megdöbbentő, hogy egy ilyen egyszerű fizikai adottság meghatározza egy esemény történését. Mint pl. a sok fű, ahol a hegyi beszéd idejében letelepedtek, vagy a szamárcsikó, amely épp ott volt, ahol lennie kellett, vagy a kút, amely mellett Jézus megpihent és találkozott az oda vízért jövő szamáriai asszonnyal.
Néha bizony nem kell több, csak egy ilyen egyszerű fizikai körülmény, hogy valami épp ott, vagy épp akkor történjen meg. Isten gondviselése ezeket a körülményeket is felhasználja, betudja, amikor isteni akaratának megvalósulása történik. Értékeljük ezeket az egyszerű körülményeket és működjünk teljes szívvel közre külső, banálisan egyszerű körülményeinkkel.
Először arról terveztem volna elmélkedést tartani, hogy az igenaptárban található szövegben ez szerepel: "Tudjuk azt is, hogy az Isten Fia eljött, és érzéket adott nekünk az igaz Isten ismeretére." 1 Jn 5,20. De megnézve az eredeti szöveget, ezt találtam: οἴδαμεν δὲ ὅτι ὁ υἱὸς τοῦ θεοῦ ἥκει, ¹ καὶ δέδωκεν ἡμῖν διάνοιαν ¹ ἵνα ˹γινώσκομεν˺ τὸν ἀληθινόν· és ez alapján nem fordítható érzékkel a
διάνοιαν, csak egyszerűen értelemmel. Pedig szívesen megnéztem volna a hitérzék kifejezést ebben a vonatkozásban, de sajnos úgy tűnik, ennek nincs alapja, a liturgikus fordítás nem pontos.
Ezért aztán az elmélkedés arról szól, amit az evangéliumban olvasunk: "János is keresztelt Enonban, Szálim közelében: ott ugyanis sok víz volt." Jn 3,23 (itt most eltekintünk attól, hogy ez szövegrész arra is utal, hogy Jézus keresztelt...) Tehát az indok: a sok víz. Milyen megdöbbentő, hogy egy ilyen egyszerű fizikai adottság meghatározza egy esemény történését. Mint pl. a sok fű, ahol a hegyi beszéd idejében letelepedtek, vagy a szamárcsikó, amely épp ott volt, ahol lennie kellett, vagy a kút, amely mellett Jézus megpihent és találkozott az oda vízért jövő szamáriai asszonnyal.
Néha bizony nem kell több, csak egy ilyen egyszerű fizikai körülmény, hogy valami épp ott, vagy épp akkor történjen meg. Isten gondviselése ezeket a körülményeket is felhasználja, betudja, amikor isteni akaratának megvalósulása történik. Értékeljük ezeket az egyszerű körülményeket és működjünk teljes szívvel közre külső, banálisan egyszerű körülményeinkkel.
Címkék:
hétköznapi elmélkedések
2019. január 10. elmélkedés vázlat
A szentmise bevezető fohásza és az olvasmány is tartalmazza az idő kezdete "előtt", illetve az "előbb" szeretett minket kifejezést.
Ez a két szöveg-egybeesés a teremtés szeretetből valóságára fordítja a figyelmünket. Isten szeretetből előbb, mindenek előtt teremtett minket.
És következménye ennek, hogy amikor mi bármiféle átalakítást teszünk ebben a teremtett világban, ugyanazzal a megelőző szeretettel és felelősséggel tegyük, amivel Isten teremtett mindent.
A szentmise bevezető fohásza és az olvasmány is tartalmazza az idő kezdete "előtt", illetve az "előbb" szeretett minket kifejezést.
Ez a két szöveg-egybeesés a teremtés szeretetből valóságára fordítja a figyelmünket. Isten szeretetből előbb, mindenek előtt teremtett minket.
És következménye ennek, hogy amikor mi bármiféle átalakítást teszünk ebben a teremtett világban, ugyanazzal a megelőző szeretettel és felelősséggel tegyük, amivel Isten teremtett mindent.
Címkék:
hétköznapi elmélkedések
2016. június 20., hétfő
Elmélkedés Wekerle 2016.06.19. évközi 12. vas.
Krisztusban Kedves Testvérek!
A prófétai üzenet, Zakariás tanítása két különböző fogalmat
használ arra a gyakorlati valóságra, amely az emberi gyarlóságot, hibát
fogalmazza meg: az egyik a bűn, a másik a tisztátalanság fogalma. Szokás
szerint könnyen elkerüli a figyelmünket az apró mozzanatbeli különbség, főleg
akkor, ha nem magunk olvassuk ezeket a szövegeket, hanem csupán halljuk azokat.
Nem véletlen, hogy az egyéni olvasást is javasolja az újkorban az
anyaszentegyház, amikor a Szentírást véteti a kezünkbe, közösségi, hiteles
magyarázat társaságában.
Miben rejlik a különbözőség bűn és tisztátalanság között? Egy
hete hallottuk az evangéliumban a bűnös nő történetét, aki könnyeivel öntözte
és hajával törölgette, csókolta Jézus lábait, s ott a vendéglátó farizeus
fogalmazta meg erről a nőről, hogy bűnös személy. Feltételezte Jézusról, hogy ő
ezt a bűnösséget nem tudja. Ez a nem tudás a mai szavak fényében kettőt is
jelentett. Egyrészt azt, hogy ez az asszony törvénytelen dolgot cselekedett,
ami a múlt eseménye lehetett, már csak azért is beszélhetünk múlt időről, mivel
bűnbánó lélekkel volt jelen, akiben a bűnös tettől való eltávolodás megtörtént,
hiszen Jézus mellett volt és nem más mellett. Másrészt viszont ez a bűnösség
egy állapotot eredményezett az ember létében: a tisztátalanságot. És ennek az
állapotnak a bűnön túl különleges következményei vannak a zsidó vallási
életben.
Egy dolog az, ha az ember rosszat követ el. De egy másik az,
hogy ennek a tettnek a következménye státuszt eredményez emberi létemben. Egy
olyan tartós velejáróságot, ami nem szűnik meg a tett nem folytatása
következtében. És a két dolog: bűn és tisztátalanság nem egyforma módon
gyógyul, nem egyforma módon rendeződik. Az első rendezése a felismeréssel és az
abbahagyással valósul meg, amit Jézus a házasságtörő asszony esetében úgy
fogalmaz: menj, és többé ne vétkezz. A másik, a tisztátalanság viszont egyfajta
bírói megállapítás, a bűn következményének a rendezése, amit Jézus az említett
történetben azzal nyilvánít ki, hogy kimondja: én sem ítéllek el. Ennek
következményeként, miután megtapasztaltad az irgalom lelkét, kibontakozhat
benned az imádság kegyelme, ami valójában az egység, a harmónia, a befogadás.
Imádkozni annyit jelent ebből a tekintetből, hogy visszafogadottnak lenni, közösségben
lenni, zsidó liturgikus és törvényi előírások szerint: érinthetőnek és érintő
képesnek is lenni. Akit megérintve nem válik tisztátalanná a másik és akit ő
megérint, az sem válik tisztátalanná.
Kölcsönös egymásra találás történik az imádságban, Krisztusba
öltözés, aminek tartalma a mai korra elveszítette a maga ősi jelentését: hiszen
Jézus korában az öltözet a személy lényegét fejezte ki. Ezért öltöttek
szőrruhát a bűnbánók és öltözhettek vissza saját ruhájukba, személyiségükbe,
miután letelt a bűnbánatuk ideje az őskeresztény kor megtérői. A ruha a személy
lényegi tartalmát jelentette, nem csupán egy változtatható valamit. Talán olyan
valóságot, mint ami a liturgiában úgy jelenik meg, hogy egy ministráns nem
vehet fel diakónus stólát, a diakónus pedig nem vehet magára papi stólát és
miseruhát. Így jelenti a Krisztusba öltözés a lényegi közösségbe fogadottságot,
élet megtaláltságot. Bűntelenség gyümölcsét: a tisztaságot. Amen.
Címkék:
vasárnapi elmélkedés
2016. június 13., hétfő
Elmélkedés Wekerle 2016.06.12. évközi 11. vas.
Krisztusban Kedves Testvérek!
„Ha ez próféta volna, tudná, ki
és miféle, aki érinti őt: hogy ez egy bűnös nő” Hallottuk az imént az
evangéliumi történetben. A farizeus szóhasználata nagyon világosan kifejezi
saját látásmódját, véleményét Jézusról. Mi az, amit ő tud? Mi az, amit Jézus
tud és mi az, amit a bűnös nő tud? Legalább három különböző tudás jelenik meg
ebben a történetben. Mondhatjuk azt, hogy mindháromban van bizonyosfajta
tapasztalat és bizonyosfajta elvárás.
Az első már a farizeusi meghívás
elfogadásánál történik. Nem tudunk olyan eseményről, hogy Jézust meghívják
valahová és ő azt ne fogadná el. Függetlenül attól, hogy milyen fogadtatás és
magatartás várható, Jézus mindenkihez elmegy, aki akármilyen szándékkal
közeledve is hozzá, meghívja őt. Ebben a magatartásában egy végtelen szabadság
van. Tudja, hogy nem a szituáció határozza meg őt, hanem ő a szituációt. Tud
bármilyen körülmények között is úgy viselkedni, hogy az nem önmaga lejáratása
lesz, hanem egy sajátos tanúságtétel. Létének, lényegének olyan ajándékozása,
amely minden helyzetet föl tud emelni. Természetesen nem egyformán, függően
attól, hogy ki, hogy és mire hajlandó nyitott lenni, ahogy látjuk a történet
kifejletében is.
Még az események hátterében,
általunk nem ismert körülmények között, de feltételezhetően van egy különleges
tudása a bűnös asszonynak is. Aki készül arra, hogy egy teljesen idegen ember
házában egy valójában idegen embernek sokak előtt megmossa és illatos olajjal
megkenje a lábát. Készült erre, mert volt benne egy olyan tudás, amit Jézusról
birtokolt még akkor, amikor személyesen talán nem is találkozott vele.
Teológiailag nagyon sok mindent lehet a krisztológiában Jézusról elmondani.
Dogmatikus könyvek kötetei foglalják össze, hogy ki is ő tulajdonképpen. A
kérdés az, hogy mindez a tudás hova vezet? Ennek az asszonynak,
feltételezhetően hallomásból, nagyon kevés dogmatikus hite alapján volt egy
különleges éleslátása: a hite, hogy Jézus megbocsájt. Ő az, aki fölébe emeli az
embert önmaga gyarlóságának. Ő az a szent, aki ezzel a szentségével nem lenéz,
megítél, pellengérre állít, hanem meggyógyít. Kétszer is az asszonyhoz fordul
és szól hozzá: „Bocsánatot nyertek bűneid, menj békével!”, illetve „A hited
megszabadított téged. Menj békével.” Az asszony tudásából béke fakadt.
Képzeljük el, hogyan
folytatódhatott a lakoma ezek után. Nagy vendégség, a tömeg kérdése: ki ez, aki
még a bűnöket is megbocsájtja? Az asszony elmegy, a farizeus ott marad
Jézussal…
Hogyan lehet ebből jól kijönnie?
A sok tudás között ez a kérdés nyitva marad. Nem tudjuk, hogyan folytatódik a
történet. Volt-e a farizeusban megtérés, megváltozik-e a hozzáállása,
kialakul-e benne is a hit? A dolog kétesélyes. Ha ott helyben leborult volna és
sírva elismeri előítéletes magatartását, azt biztos leírta volna az
evangélista. Annak következményei lettek volna. A tömeg elgondolkodtató módon
nem hitvallásba kezd, hanem csupán egy bizonytalan kérdést tesz föl: „ki ez,
hogy még a bűnöket is megbocsájtja?” Ebben a kérdésben csak egy formális dolog
megállapítása van: az, hogy Jézus fölmenti az asszonyt tettei következményétől.
Visszafogadja közösségébe, nem ítéli el. De ez magában hordozza azt is, hogy az
a bűnbocsánat ténylegesen bensőleg is megtörtént? A kérdés anakronisztikus.
Hiszen abban a korban teológiailag nem volt így különválasztva a kettő. Ha
valakit a közösség visszavett, vagy arra hiteles személy tekintélyével
visszafogadott, akkor a bűnbocsánat megtörtént. A külsődleges, mondhatjuk úgy,
jogi rendezés teljes rendezést jelentett. Ahogyan Dávidnak Nátántól kapott
szavai is ezt jelentik, bár ott a próféta így fogalmaz: Az Úr is megbocsájtja
bűnödet. A próféta csupán kinyilvánítja Isten bocsánatát. Itt viszont egész
másról van szó. Jézus saját tekintélyével mondja: bocsánatot nyertek bűneid.
A
bűn elkövetését követő jézusi lábmosás és olajjal megkenés azt jelenti, hogy a
bűn elkövetése Jézus elleni vétek volt. És ez az a tudás, ami különleges ebben
az asszonyban: tudta, itt most nem arról van szó csupán, hogy ő valahol valakikkel
bűnt követett el, hanem hogy azt az örök Istennel szemben, az ő igazsága és
igazságossága ellen tette. Ez az örök Isten pedig Jézus. És ez az, ami a
vendégek kérdésében fölmerül, az ő ismeretükben kérdéses: ki Ő? Nekünk is meg
kell kérdeznünk: ki ez a Jézus? Megvan-e az a hitem, ami a bűnbánó asszonyban
volt: Jézus az, akit minden egyes bűnömmel, gyarlóságommal megbántok és aki
minden vétkemet képes és meg akar bocsájtani? Amen.
Címkék:
vasárnapi elmélkedés
2016. június 5., vasárnap
Elmélkedés Wekerle 2016 június 05. évközi 10 vas
Krisztusban Kedves Testvérek!
A mindennapi életnek van egy
bizonyos rendje, amelynek a felismerése elsősorban a mi megszokásaink
tudatosításából fakad. De ez a megszokottság tulajdonképpen egyfajta
statisztikai arányosítás kérdése is. Ha valamiből sok van, akkor bizonyos
események nagyobb valószínűséggel történnek meg, illetve az, aki hasonló
jelenséggel sokszor találkozik, hamarabb tapasztalja meg azokban a rendhagyó
dolgokat és egyre inkább hajlik afelé, hogy a rendhagyó már-már várható is
lesz. De annak számára, akinek az életében csak egyetlen dologban vagy
helyzetben történik meg ugyanez a rendhagyó, annak viszont különleges
meglepetést, vagy akár fájdalmat is okoz.
A száreptai özvegyasszony az
éhség idején természetes módon készül fiával a halálra, mikor befogadja Illés
prófétát otthonába. Az éhség sokakat sújtott, sok családban okozhatott
tragédiát, kicsiknek, felnőtteknek egyaránt. Különleges lázadás nélkül írja le
a szent író azt a beletörődést, ahogy az anya átlátva a helyzetet, készül
gyermekével a halálra.
Sem neki, sem Illésnek a helyzet
nem volt különleges.
De miután a dolgok rendeződni
látszanak, megbetegszik a gyermek, a helyzet részben megváltozik. Az anya
lázadni kezd Isten és prófétája ellen. Illés számára, aki számtalan emberi
sorsot látott már, valószínűleg nem lehetett annyira ismeretlen a gyermekét
gyászoló édesanya tapasztalata, mégis közbenjár érte. Mikor értük fohászkodik,
így azonosítja Isten előtt a kérését: ez az az özvegy, akinél én lakom. Maga is
bevonódik a történetbe, közbenjárása személyessé válik, hiszen az anya vádja
nem csak Istenre, hanem rá is rászáll.
Az evangéliumi történetben
szereplő fiát gyászoló édesanya sem lehet teljesen vadidegen helyzet, mégis
Jézus számára különlegessé válik. Megesik rajta a szíve nem csak az
özvegyasszony sorsa miatt, hanem azért is, mert abban saját sorsát is láthatja.
Sőt, mondhatjuk azt, hogy kétszeresen is, egyrészt Ő és Mária sorsa miatt,
Mária miatt, akinek hamarosan hasonló fájdalmat kell átélnie de végig élve azt
a temetésig. Nem véletlen, hogy a következő történet az evangéliumban Jézus
lábának megkenése, ami emlékeztet minket közeledő halálára és arra a feladatra,
amit a halott gyermek esetében épp az anyának kell megtennie: illatos olajjal
bekenni a holttestet.
De bevonódik Jézus azért is a
történetbe, mert gyermekét gyászoló Mennyei Atyára/Anyára is gondol, aki neki
létforrása: tőle született, de nem teremtmény, …világosság a világosságtól.
Statisztika ide, vagy oda, ha
nincs személyes érintettségünk, a legnagyobb tragédiák is távol vannak tőlünk.
De ha érintenek bennünket, egész másként állunk azokhoz.
Az ószövetségi történetben elég
egyértelmű volt Illés számára ez, de az újszövetségi eseménysorban Jézus maga
lép oda a gyászoló menethez, hogy közelebb kerüljön nem csak lelkileg, hanem
fizikailag is a helyzethez.
Számunkra a történések
statisztikai számok, vagy észre tudjuk venni azokban a személyes
érintettségünket? Merjük-e életünk részévé tenni mások sorsát és
résztvételünkkel azok alakítóivá akarunk-e válni?
Ha igen, tapasztalni fogjuk az
ember gyakori feltámadását. Amen.
Címkék:
vasárnapi elmélkedés
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)