Krisztusban Kedves Testvérek!
A mindennapi életnek van egy
bizonyos rendje, amelynek a felismerése elsősorban a mi megszokásaink
tudatosításából fakad. De ez a megszokottság tulajdonképpen egyfajta
statisztikai arányosítás kérdése is. Ha valamiből sok van, akkor bizonyos
események nagyobb valószínűséggel történnek meg, illetve az, aki hasonló
jelenséggel sokszor találkozik, hamarabb tapasztalja meg azokban a rendhagyó
dolgokat és egyre inkább hajlik afelé, hogy a rendhagyó már-már várható is
lesz. De annak számára, akinek az életében csak egyetlen dologban vagy
helyzetben történik meg ugyanez a rendhagyó, annak viszont különleges
meglepetést, vagy akár fájdalmat is okoz.
A száreptai özvegyasszony az
éhség idején természetes módon készül fiával a halálra, mikor befogadja Illés
prófétát otthonába. Az éhség sokakat sújtott, sok családban okozhatott
tragédiát, kicsiknek, felnőtteknek egyaránt. Különleges lázadás nélkül írja le
a szent író azt a beletörődést, ahogy az anya átlátva a helyzetet, készül
gyermekével a halálra.
Sem neki, sem Illésnek a helyzet
nem volt különleges.
De miután a dolgok rendeződni
látszanak, megbetegszik a gyermek, a helyzet részben megváltozik. Az anya
lázadni kezd Isten és prófétája ellen. Illés számára, aki számtalan emberi
sorsot látott már, valószínűleg nem lehetett annyira ismeretlen a gyermekét
gyászoló édesanya tapasztalata, mégis közbenjár érte. Mikor értük fohászkodik,
így azonosítja Isten előtt a kérését: ez az az özvegy, akinél én lakom. Maga is
bevonódik a történetbe, közbenjárása személyessé válik, hiszen az anya vádja
nem csak Istenre, hanem rá is rászáll.
Az evangéliumi történetben
szereplő fiát gyászoló édesanya sem lehet teljesen vadidegen helyzet, mégis
Jézus számára különlegessé válik. Megesik rajta a szíve nem csak az
özvegyasszony sorsa miatt, hanem azért is, mert abban saját sorsát is láthatja.
Sőt, mondhatjuk azt, hogy kétszeresen is, egyrészt Ő és Mária sorsa miatt,
Mária miatt, akinek hamarosan hasonló fájdalmat kell átélnie de végig élve azt
a temetésig. Nem véletlen, hogy a következő történet az evangéliumban Jézus
lábának megkenése, ami emlékeztet minket közeledő halálára és arra a feladatra,
amit a halott gyermek esetében épp az anyának kell megtennie: illatos olajjal
bekenni a holttestet.
De bevonódik Jézus azért is a
történetbe, mert gyermekét gyászoló Mennyei Atyára/Anyára is gondol, aki neki
létforrása: tőle született, de nem teremtmény, …világosság a világosságtól.
Statisztika ide, vagy oda, ha
nincs személyes érintettségünk, a legnagyobb tragédiák is távol vannak tőlünk.
De ha érintenek bennünket, egész másként állunk azokhoz.
Az ószövetségi történetben elég
egyértelmű volt Illés számára ez, de az újszövetségi eseménysorban Jézus maga
lép oda a gyászoló menethez, hogy közelebb kerüljön nem csak lelkileg, hanem
fizikailag is a helyzethez.
Számunkra a történések
statisztikai számok, vagy észre tudjuk venni azokban a személyes
érintettségünket? Merjük-e életünk részévé tenni mások sorsát és
résztvételünkkel azok alakítóivá akarunk-e válni?
Ha igen, tapasztalni fogjuk az
ember gyakori feltámadását. Amen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése