Vasárnapi elmélkedés Wekerle 2016.03.13. nagyböjt 5. vas.

Krisztusban Kedves Testvérek!

A kereszténységet a konzervatív vallások között szokták számon tartani. Ennek alapjában véve több oka is van. De elég, ha csak azt az egy tényt vesszük figyelembe, hogy közel négy ezer esztendősek azok a szóbeli hagyományok, kinyilatkoztatott szövegeink, amelyekre visszanyúlik tanításunk, de a legújabb bibliai szöveg is közel kettő ezer esztendős. Mindemellett el szokták felejteni, hogy mennyire élő tanítás az aktuális pápának, vagy zsinatnak a tanítása, de az alap egyértelműen nem tegnapi.

Éppen ezért is kérdéses, hogyan értelmezzük ebben a több ezer éves távlatban Izajás próféta tanítását, amikor arra figyelmeztet: „Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgaira figyeljetek! Nézzétek, én valami újat viszek végbe, és már sarjadóban van, nem látjátok?” Mennyire modern ez az ősi tanítás és mennyire figyelemre méltó minden kor embere számára. De miért lehet az?

Ki is az a „beszélő”, akinek szavaiként elhangzanak ezek a mondatok? Maga az Isten, az Úr, aki ezt mondja: egykor utat készítettem a tengeren át és ösvényt a nagy vizeken. Kivezettem népemet és elbuktattam a nagy hőst, a fáraót.

Miután fölidézi a múlt nagy tetteit, fogalmazza meg ezt az újdonságot. Miért? Azért, mert Ő él. És ez az élő Isten élő, folyamatos kapcsolatot tart fenn a népével. Vele van. Nem csak a régmúlt idők történeteinek fölidézésében, hanem a jelen tetteiben. Ha szeretett családtagunk velünk van, akkor nem fogunk belefeledkezni a régi fotóalbumokba, figyelmet sem fordítva rá. Természetesen van, amikor föl kell idézni a múlt nagy és kedves eseményeit, de nem feledkezhetünk meg a jelenlévőről. Arról, aki itt és most akar része lenni az életünknek.

Isten pedig ilyen. Ahogyan a házasságtörő asszonyra vonatkozóan is különlegesen megjelenik ez a kettősség: egyrészt annak a figyelmeztetése, hogy amit tett az bűn volt, önmagában elítélendő, de ez legyen a múlt, amit nem szabad a jövőben újból elkövetnie, másrészt annak az újdonsága, hogy elítélni Jézus sem akarja. Vagyis nem veti el, bár nem is helyesli a tettét. Nem dicséri meg, nem hagyja rá, hiszen ki tudja, mi is volt ennek a bűnének a hátterében. És még azt sem kéri, hogy sírva bánkódjon fölötte. Egyszerűen csak annyit kért: többet ne!

Isten képes erre az egyértelmű és világos megkülönböztetésre: az igazságosságnak és az irgalomnak ilyen kézzelfogható megtapasztaltatására. Mi emberek tanulgatjuk ezt a különleges képességet. Ahogyan megfogalmazza ezt a XX. századi dalszöveg is: „Homokba kell írni a bűnt, amivel megbántott más, mielőtt megjegyezhetnéd. És oda kell menni és megölelni, akkor is, ha nem te vagy a hibás. Odamenni, esélyt adni, elengedni minden tartozást.” (Damarisz; Pintér Béla)

Elég régi és elég modern ahhoz, hogy megtegyük, mert ma is volt megbántás, ma is kell megbocsájtás, minden tartozás elengedése. Ma is ugyanezzel a szeretettel vár Mennyei Atyák Jézusban, bűnbánatunkban, nagyböjti feloldozásában. Amen.