Krisztusban Kedves Testvérek!
A mai evangéliumban kétszer is
találkozunk azzal az emberi viselkedésformával, amikor valaki magában
morfondírozik, meghányja-veti a dolgokat. Mérlegeli, és úgy látja, hogy azok
nem úgy mennek, ahogy szerinte menniük kellene. Kezdjük először a jellemzőbbel.
A tékozló fiú történetében a
„hűséges”, vagy legalábbis otthonmaradt fiúra gondolunk, aki hazafelé tartva
meghallja a zeneszót és a táncot, megkérdezi egyik szolgától, hogy mi történt,
majd duzzogva magába fordul és nem akar bemenni. Könnyen el tudjuk képzelni ezt
a helyzetet, hiszen mi is találhattuk már magunkat ilyenben.
Amikor a dolgok nem úgy
történnek, ahogyan mi szeretnénk, pedig történhettek volna úgy is, amikor úgy
érezzük, méltatlanság, igazságtalanság történt velünk, vagy azt gondoljuk, hogy
másokkal kivételeztek, olyat kapva, amit nem érdemeltek meg. És az evangélium
igen sok ilyen és hasonló helyzetet mutat be, gondoljunk csak a talentumok
történetére, vagy a szőlősgazdára, aki a késő délután munkába állóknak
ugyanannyi bért ad, mint a reggeltől fáradóknak, vagy a balga szüzek
történetére, Márta és Mária méltatlankodására, mert a gyógyító Jóbarát, Jézus
késlekedése miatt Lázár, a testvérük meghal. De méltatlankodnak a farizeusok,
írástudók is, hogy Jézus lejáratja őket.
Okot könnyen találunk
megsértődésre, arra, hogy hátat fordítsunk azoknak, akik örvendeznek, pedig mi
is részesedhetnénk hasonló jóban, ha másként állnánk a dolgokhoz.
Viszont van a történetnek egy
másik magábafordulása is. A tékozló fiúé. Aki miután még a moslékból sem kap,
rádöbben arra, hogy itt valami nem úgy megy, ahogyan mehetne, vagy szerinte
mennie jó lenne. Magába száll. Mi történhetett vele? Leírja önmagával folyó
párbeszédét az evangélista. Felsorolja a valóságot: mi is van atyja házában. Az
első ebben az önmagára találásban, hogy kimondja: nekem vagy atyám. És ezzel a
ténnyel már egy olyan szükségszerű és örök viszonyra talál rá, ami abban, hogy
atyja már távolról észrevette közeledtét, eleve tükröződik. A szemlélődésében
ez a legfontosabb felismerés: nekem atyám van, én gyermek vagyok. Atyámnak
pedig van egy háza, ahol még a szolág is boldogok, hát még nekem, a gyermeknek
milyen jó sora volt, lehetne.
Kedves Testvérek! Anselm Grün
bencés szerzetesnek olvastam a közelmúltban egy könyvét a kiégésről, amelyben a
kiégés okai között felsorolja azt, hogy az ember szétszóródik. Elveszíti
önmagát a számtalan megfelelési szempontnak. Ez az, amikor nem vagyunk
önmagunk. Nem figyelünk benső lényünkből fakadó azonosságunkra. Amikor kifelé
élünk. Gyógyulásként javasolja a lelki író, hogy elcsöndesedve, magunkba
fordulva találjunk magunkra. És ehhez tucatnyi ötletet ad, személyiségünktől
függően javasolva, ki miben találhatja meg ezt a helyes látásmódot önmagáról,
helyéről a világban, küldetéséről.
Hiszen a tékozló fiúnak nem csak
felismerése, hanem küldetése is fakad ebből a magábaszállásból. A
kiengesztelődés, a bocsánatkérés küldetése, amit aztán meg is valósít. Ahogyan
a megbocsájtó atyának is küldetése lett a duzzogva magábaforduló fiúhoz is.
Kimegy hozzá, lelkére beszél. És még az is lehet, hogy maga a tékozló fiú is
kimegy hozzá és akár bocsánatot kérhet a hűséges fiútól is, hiszen mostantól
kezdve az ő vagyonából él, az örökség másik feléből.
És boldogan élnek, míg meg nem halnak...
Feltéve, ha a magukra és egymásra találás a két fiúban nem csak egyszeri
esemény volt, hanem életforma. Mert tékozolni Mennyei Atyánknak nem csak fél vagyonát,
teljes örökségünket, hanem apró filléreit is lehet. Amen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése