Krisztusban Kedves Testvérek!
A mai liturgikus nap elnevezése: Virágvasárnap. Ez különösen
kifejezi a magyar vallásos érzés természetközeliségét, mégpedig annak egyetemes
jellege miatt. Hiszen ha megfigyeljük, hogy más nyelvekben hogyan nevezik ezt a
napot, akkor vesszük észre, hogy azok a nyugateurópai nyelvekben inkább a
pálmák vasárnapjára, míg a keleti balkán, vagy ázsiai területek nyelveiben a
virághoz, a tavaszhoz kapcsolódnak.
Mit üzen nekünk ez azon túl, hogy kultúrkörileg hova sorol
bennünket ez az elnevezés? A tavasz körülöttünk levő rügyezése, bontakozása, a
megújuló életre emlékeztet minket. És amikor az így bontakozó virágot
leszakítva Krisztus lába elé szórjuk, az az áldozat bemutatásának, a zsengék
fölajánlásának a vallásos gyakorlatát jeleni. A barka ágak bimbózó gyengesége,
serkenése, a rügyben levő ígéret fölajánlása kifejezi számunkra azt, hogy a mi
reményünk túlmutat ezen a földi valóságon. Mi érdemesnek tartjuk ezt a
természetes ígéretet föláldozni a természetfölötti oltárán, odaajándékozni az
Úrnak, kifejezve ezzel iránta való elköteleződésünket. Azt, hogy mi nem a földi
javaktól várjuk igazában megdicsőülésünket.
Igen, így bánunk a zöldelő fával, mert tudjuk azt, ha erre az
oltárra tesszük, akkor ott a kiszáradtnak is lesz reménye. Nem véletlenül
ünnepli Anyaszentegyházunk az irgalmasságot szem előtt tartva az idei egyházi
esztendőben. Mert a jobb latornak is volt esélye. Bár a nép Barrabás
elbocsájtását kérte, a száraz kórót, a gyilkost szabadítva ki, és azt, aki az
Istennel való egyenlőségéről lemondott, szolgai alakot fölvéve megalázta magát
és engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig, kiszolgáltatták. Ő
mégis olyan nevet kapott, amely fölötte áll minden névnek. És
fölmagasztaltatásában irgalmasan tekint a jobb latorra, aki elszáradt kóró lett
volna, ha nem talál rá erre az irgalomra. Ott fönt a kereszten a lator is tud
virágot adni azzal, hogy beismeri mi ugyan méltó büntetést kapunk, de ő semmi
rosszat nem tett.
Jézus válasz virága a dicsőség koszorúja, amit a jobb
latornak ad: még ma velem leszel a paradicsomban. Ezt a virágkoszorút reméljük
mi is őszinteségünk válaszaként, amikor a nagyheti liturgiában elmélyedve
felismerjük emberi gyarlóságunkat és megvalljuk Krisztus igaz mivoltát a
százados vallomásával.
A kíváncsi, összeverődött tömegnél nincs kiszámíthatatlanabb,
furcsább. Talán mondhatjuk úgy, gusztustalanabb bámészkodó emberi massza. Amely
csak bámul, szemét legelteti, csámcsog a látványosságon.
És Jézus halálának szemlélése, a virágzó ág leszakítottsága
ezt a tömeget is meg tudja érinteni. Megindulnak lelkükben, bánatot tartanak,
mellüket verve szétoszlanak. Mondhatjuk azt is, hogy ki-ki csöndes magányában
Istenre és önmagára talál.
Nagyheti elcsöndesedésünk: a nagycsütörtöki utolsó vacsora
miséje, a nagypénteki passió és a nagyszombati éjszakában föllobbanó
gyertyaláng ezen bűnbánaton túl adja meg nekünk is a feltámadás hitét, amelyben
a mi nyelvünk is hirdetni fogja barkánk mellett az Atyaisten dicsőségére, hogy
Jézus Krisztus az Úr. Amen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése