Krisztusban Kedves Testvérek!
Olyan szépen indult ez a hét.
Virágvasárnappal hatalmas tömeg együttlétét ünnepeltük, akik
nagyon örültek Jézus jelenlétének. Hozsannát kiáltottak,
királyként ünnepelték, ruhájukat földre terítették,
pálmaágat, virágokat szórtak eléje. Aztán a húsvéti vacsora
kezdete is rendben történt, megtalálták a termet, ahol Jézus
ünnepelni akart. Minden rendben ment. A falatig… Addig a
különlegesig, amikor nagyon felborult minden. Attól kezdve
szétesett a csapat. Csak nem én, csak nem én? Kérdezgették.
Júdás pedig elsomfordált. És ezzel végérvényesen beindult egy
olyan bomlás, ami három napig tartott. Valahogy kijutottak még az
olajfák hegyére, de ott is az elesettség, a fáradtság, letörtség
kerülgette őket. Aztán a szégyen, hogy elaludtak. Nem tudtak
virrasztani Vele. Majd jöttek a poroszlók. De még a kardcsapás
sem sikerült, csak a fülét… A szolgálókról és a kakasról
meg ne is beszéljünk. Azt a szégyent, amikor az Úr
hátratekintett… azt a tekintetet nem lehetett állni, el kellett
somfordálni. Talán János még valahogy maradt. De aztán az
asszonyokkal, mikor már véglegessé vált és
visszafordíthatatlanná minden, akkor ő is szédelegve, támogatva
támogatóan elindult onnan, otthagyták Őt. Az új lakóval,
fogadott Anyjával már az új otthonba ment haza. És ez a hazaérés
valamit mégis magában hordozott minden szétesettség,
reménytelenség ellenére. Mert az Anyában valami belülről
lángolt, izzott. Nem szólt, nem jajgatott, csak állt, jött-ment,
ahogy az események szinte magukkal sodorták, de mégsem volt
kiszolgáltatott. A parázs ott izzott a szívében. És amikor
Jánossal hazatértek, akkor egyre nagyobb meleget árasztott ez a
parázs. János nem értette, mi történik. De hát az egész
érthetetlen volt. Ő is csodálkozott az üres sírnál Péterrel,
de aztán amikor hazament, akkor nem üresség fogadta, hanem ez az
izzó remény. És ettől kezdve megfordultak a mozgásirányok. Ami
eddig széjjel-fele tartott, az mostantól kezdve egymáshoz
vonzódott. Először mindenki csak oda, a sírhoz, az üreshez ment,
mert látni akarta. Először annak reményében, hogy a maradék
testet, de aztán egyszerűen az üres sírbarlangot. Útközben is,
ott is folyatódott ez az összetartás: találkozások. A hírhozó
asszonyok után a ragyogó ifjúval a sírban, vagy az angyallal, s
egyszer csak Vele is. Aki felismerhetetlen ismerős volt. És egyre
többekkel. De mindig úgy, hogy Ő is ott volt. Ketten-hárman, néha
többen, tízen, aztán a végén meg ötezren… Mindannyian
találkoztak egy közös remény-tapasztalatban. Egymással, de csak
úgy és akkor, amikor Ő is ott volt. Összehozta őket. Egymással,
de önmagával, sőt, Atyja társaságában Lelkével is, a
Vigasztalóval. Így fordult meg a szétesés folyamata, a táguló,
önmagát elvesztő világegyetem visszafordult. Mekkora energia kell
ahhoz, hogy ez a folyamat megforduljon? Akkora, amekkora egy
kereszten, egy koporsóban, egy sírboltban, egy emberi testben
elfér. Nem sok ez, csak intenzív. Annak a szeretetnek az
intenzitása, amely képes teremteni, önmagából kiárasztani,
kidobni, de képes visszavonzani is. Hiszen megjövendölte még
életében: ha majd felmagasztalnak, mindent magamhoz vonzok. És így
lett Ő velünk egy és minket feltámadásában egymással egyesítő.
Amen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése