Krisztusban Kedves Testvérek!
Ismerős számunkra a mai evangéliumi történet részben azért,
mert sokszor idézzük fontos időszakokban, részben pedig azért, mert olyan
megragadó a tartalma: Jézus negyven napra a pusztába vonult a Lélek
ösztönzésére. Nem evett és nem ivott, de végülis megéhezett. Ekkor
megszólította a Sátán.
Amit mai elmélkedésünkben ki szeretnénk emelni, az az
események egymás utáni sorrendje. Különösen az, ahogy a gonosz jelenléte, a
megkísértettség és a böjt időben viszonyul egymáshoz.
Jézus a Lélektől indíttatva indul a pusztába. Ez egy olyan
lelki állapota, ami Keresztelő Jánosnál való bemerítkezése után tölti el őt,
amikor a kísértőnek kicsi az esélye, hogy egy ilyen lelkiállapotban bármit is
kezdjen vele. De azért ott van mellette. Várja azt az időt, amikor Jézus
megéhezik. Ez a negyven nap vége felé történik, ahogy megjegyzi az evangélista:
végül megéhezett. Egyszer ő is elfárad, elfogy a fonál, kimerülnek emberi
tartalékai. Itt az idő a kísértésre. Mindennek megvan a maga ideje. Ezek szerint
ennek is. Nem lehet csak úgy akármikor csinálni ezt sem.
Biztos láttunk már olyan sportközvetítést, amely arról
számolt be, hogy a sportoló az utolsó métereken a cél előtt már elkezdi
ünnepelni magát és akkor a lazítása, figyelmetlensége miatt megbotlik, elesik
és elveszti a versenyt. Amikor az ember már biztosan kezében érzi a győzelmet,
akkor derül ki, hogy igazában miért is futott? Ez a szentírási rész döbbentett
rá a Forest Gump egyik jelenetének sajátosságára: amikor amerikai foci sportolóként
a film főszereplője nem áll meg a gólvonalnál, hogy ünnepeltesse magát, hanem
kirohan a labdával a stadionból, mindenkit maga mögött hagyva egyedül csak
rohan, észre sem veszi, hogy már lazíthatna.
Kicsit erre a magatartásra figyelmeztet a mai evangéliumi
helyzet: amikor már úgy gondoljuk, hogy lazítanánk, akkor sem állhatunk meg.
Mert veszíteni minden egyes rosszal bármikor lehet. A szeretetben nincs
lazítás. Nem mondhatom azt, hogy na most egy kicsit rosszalkodom, már annyiszor
voltam jó. Most már megtehetem, mert van annyi jóság tartalékom.
Nincs. ezt csak szüntelenül, megállás nélkül lehet. Böjttel,
imádsággal, a jóban való kitartásban. Nem véletlenül fogalmazódik meg: aki
mindvégig kitart, az üdvözül. Mert az üdvösség maga a tartósság, a hűség, a
megmaradás, az állandóság, az Isten melletti állapot. Ami nem ideig-óráig
kötelezi el magát, hanem véglegesen. Ez a mai kor egyik legsúlyosabb feladata.
Megérteni mind a családban, emberi kapcsolatokban, munkában, hivatásban: nem
csak addig, amíg nekem éppen jó, kedvem van hozzá, hanem mindvégig kitartani.
Hogy végülis, amikor már nagyon megéhezünk, de nem az evés
ideje lenne, akkor is azt mondhassuk: távozz tőlem, mert aki az Urat, az Istent
imádja - akár hívő, akár pogány -, az Ő nevét hívja segítségül, ahhoz Ő bőkezű
az üdvösség odaajándékozásában. Amen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése