Krisztusban Kedves Testvérek!
Ahogyan változik az időjárás, talán nem is tudatosodik
bennünk, de egyre többet kell úgymond „a lábunk alá néznünk”. Megváltozik a
járda színe, ha egy kis dér, eső, vagy hó áztatja, takarja, mintha teljesen új
utakon kellene járnunk, hogy biztonságosan tudjunk közlekedni. Fejünket
többször lehorgasztjuk, a fizikai okok miatt, nem beszélve arról az
akciósorozatról, ami a közelgő ünnepkör miatt ránk nehezedhet.
Ebbe a fizikai közegbe lopódzik bele advent első vasárnapjának
üzenete, mely a liturgia következő kifejezéseiben jelenik meg: „lelkem hozzád
emelem, Uram”, „igaz sarjat támasztok”, „az Úr állhatatossá teszi a szívemet”,
hogy „elébe állhassunk”, „nézzetek fel”, „emeljétek fel fejeteket”.
Végső következtetése pedig mindennek a virrasztásban
fogalmazódik meg. Ez az a mai fonál, amire fölfűződik nem csak advent első
gondolata, hanem tennivalója is. Bár önmagában véve ehhez nem kell nagyon sokat
tennie az embernek első lépésként: fölemelni a fejünket, ott, ahol vagyunk. Egy
kicsit magasabbra figyelni és magasabb szempontból szemlélni a világot.
Ősi elődeink életében, amikor az emberré válás fizikai útján
is elindultak, hatalmas mérföldkő volt ez az esemény: elemelkedett a talajtól,
hogy szemei még magasabbra kerüljenek. De nem csupán a veszély észrevételét
jelentette ez, hiszen mozgása így még akár lelassulhatott is, láthatóbb lett
maga is, de mégis a kíváncsiság - mi van körülötte - vezette őt ezen az úton.
Hogy távolabb láthasson, sőt, följebb. Tudjuk az antropológusoktól, hogy az
előember és az ember közötti különbségtétel egyik alapvető kritériumaként
megjelenik a vallás. A természetfölöttire való utalások a régészeti leletekben
a meghatározóak kilétének értelmezésében.
A fizikai felemelkedés tehát a lelki élet területére is igaz.
Nem feledhetjük benne a tekintetünket a vizes tócsákban, a sáros utakban, mert
bár a Nap lehet, hogy ritkábban látszik, de van nekünk sok más fényforrásunk
is. Mégpedig az a Nap, aki a másik ember tekintetében érkezik hozzánk. Aki az
Emberfia, vagy úgy is mondhatjuk, bármelyik ember fia. Hiszen ő maga
azonosította magát mindannyiunkkal, leginkább a rászorulókkal.
És ki ne lenne rászoruló közöttünk? Kinek ne lenne szüksége
egy kis figyelmességre, irgalmas szívű meghallgatásra, ráemelt tekintetünkre?
És ki az, akitől meg akarná tagadni magát, akire ne tudna az Emberfia a maga
végtelen jóságával odafigyelni?
Ez a kölcsönös egymásra találás jelenik meg advent virrasztó,
korábban fölkelő, föltekintő gyakorlatában, amikor nem csupán fizikailag állunk
talpra hamarabb, hanem lelkileg is. Hogy megláthassuk Őt, megtérésünkben neki
tetszően éljünk és így ne csak szent elhatározásokat tegyünk, hanem
odafigyelésünkben megnyilvánuló és abból fakadó jótettekkel siethessünk a
hozzánk közelgő, közeledő Úr elé. Amen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése